Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia a világba jött és tanított. Értünk megfeszítették, meghalt és eltemették. Harmadnapra halottaiból feltámadt, további 40 napig tanította a tanítványait, azután fölment a mennybe. De mennybemenetele előtt, még itt a földön Egyházat alapított: ez a Római Katolikus Egyház.

Jézus a tanítványainak, az apostoloknak kinyilatkoztatott mindent, amit tudnunk kell, az apostolok pedig hűen megőrizték a tanítást, és továbbadták azt utódaiknak. Azóta eltelt majdnem 2000 év: a történelmi korszakok, népek, birodalmak, kultúrák jöttek-mentek, de az Egyház által őrzött és hirdetett tanítás változatlanul megmaradt – egészen a XX. század közepéig, amikor történt valami rendkívüli dolog, ami azt a látszatot keltette, hogy ez mostantól egész máshogy lesz.

A Katolikus Egyház ellenségei mindig is próbálták az Egyházat külső eszközökkel legyőzni; próbálták lehetetlenné tenni az Egyház működését a világban. Az üldöztetésekkel és az ellenpropagandával sikerült is az Egyház jelenlétét egy-egy területen ideiglenesen visszaszorítaniuk, de teljesen megszüntetni sosem tudták, és az üldöztetés megszűnte után az Egyház mindig újra felvirágzott. Ugyanígy arra sem lehetett külső erővel rávenni az Egyházat, hogy megváltoztassa a tanítását például az adott uralkodó igényeinek megfelelően.

A külső, fizikai fenyegetések mellett az Egyháznak folyamatosan küzdenie kellett tanításának elferdítése ellen is. Mindig is voltak, akik úgy gondolták: ők jobban tudják, hogy Jézus mit tanított, mint azok, akik eddig a tanítás felett őrködtek. A különböző félreértésekből vagy félremagyarázásokból fakadó tévtanítások, eretnekségek már az első századoktól kezdve szinte folyamatosan próbálkoztak az igazság elhomályosításával és a tanítás összezavarásával. De az Egyház mindvégig rendületlenül védelmezte a hitletéteményt – ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, amit Jézus Krisztus rábízott.

A XVII. században a protestáns lázadás utóhatásaként megjelent egy gondolat, egy mozgalom, ami az összes vallás egybeolvasztását tűzte ki célul. Egy efféle egybeolvasztáshoz viszont fel kellene áldozni azokat a tantételeket, amik megkülönböztetik az egyes vallásokat.

A XVIII. században Voltaire és követői szorgalmasan dolgoztak a katolikus tanítás lerombolásán és a vallás kigúnyolásán, ezzel hozzájárulva a Katolikus Egyház legyengítéséhez. A XIX. század elején a szabadkőművesek által támogatott francia forradalom hatására egész Európában elterjedtek a “felvilágosodás” antikatolikus eszméi, többek között a vallások egybeolvasztásának gondolata is. Ezek az eszmék sajnos egyházi személyeket is megfertőztek.

A liberális katolikus gondolkodók úgy gondolták: ők jobban tudják, hogy Jézus mit tanított, mint az Egyház előző 1800 éves történelme alatt alkotó egyházatyák, egyháztanítók, szentek, teológusok és pápák együttvéve. Úgy gondolták: minden, ami eddig volt, elavult; elérkezett az idő arra, hogy a tervezett “új világrend” részeként új vallást alapítsanak. És így is tettek: a liberalizmust a katolikus vallással összevegyítve kidolgoztak egy teljesen új rendszert, új fogalmakkal, új értékekkel, új célokkal és új szabályokkal. Ebből létrejött a katolicizmusnak egy korábban sohasem látott, torz, mutáns formája, ami már alkalmas lehet arra, hogy egybesimuljon a többi (hamis) vallással.

Ez az új nézetrendszer a XIX. században fokozatosan erősödött. Az Egyház vezetői (hivatásukhoz hűen) számos alkalommal felhívták a figyelmet arra, hogy ezek az új gondolatok szöges ellentétben állnak a katolikus hittel; tehát nem a hit fejlődésével, hanem annak elferdítésével és megrontásával állunk szemben. Végül a XX. század elején Szent X. Piusz pápa modernizmus néven nevezte és ítélte el az újonnan megjelent eretnekséget. Elmondta, hogy ez tulajdonképpen minden eddigi eretnekség gyűjtőmedencéje, és még sokkal veszélyesebb, mint a korábbi eretnekségek, ugyanis direkt arra törekszik, hogy belülről támadja meg az Egyházat, és megpróbálja azt kiforgatni önmagából azáltal, hogy meghamisítja a tanítását, de közben továbbra is megtartaná a “Katolikus Egyház” elnevezést.

Szent X. Piusz pápa sokat tett a tévedések tisztázásáért és a tévtanítók kiszorításáért, de a közelgő tragédiát nem tudta végleg elhárítani. A modernisták ugyan ideiglenesen háttérbe húzódtak, de terveikről nem tettek le, és tanítványaik fél évszázaddal később, a XX. század közepén sikeresen átvették az Egyház intézményeinek vezetését. Miután megszerezték a hatalmat, nem sokat teketóriáztak: a Katolikus Egyház intézményeit és tekintélyét felhasználva terjeszteni kezdték az új vallást.

A jól értesült katolikus néző ezen a ponton esetleg közbevetheti: “Nono! Álljunk csak meg egy szóra! Mi is történt itt az előbb? Az Egyház rossz útra tért volna? De hiszen az Egyházat a Szentlélek vezeti, Aki megóvja a tévedésektől, ezért lehetetlen, hogy az Egyház rossz útra térjen és tévedést tanítson! Biztos, hogy Isten ezt nem engedné meg!”

Kiváló felvetés! Szögezzük le mindjárt: mi valljuk az összes katolikus dogmát, és ebbe természetesen beletartozik az Egyház ún. fogyatkozhatatlansága is, továbbá a (helyesen értelmezett) pápai tévedhetetlenség is. Sőt nemcsak, hogy valljuk ezeket a dogmákat, hanem kifejezetten ezekre támaszkodunk, ugyanis pontosan ezek a dogmák válnak majd kulcsfontosságúvá a történtek helyes teológiai értelmezésében. Éppen ezért ezzel a kérdéssel később még részletesen foglalkozni fogunk; egyelőre legyen elég annyi, hogy amit mi mondunk, az egyáltalán nem mond ellent az Egyház vonatkozó tanításának, hanem annak egy nagyon ritka és különleges, de azért mégiscsak létező és leírt speciális esete.

Terjedelmi korlátok miatt most először az események áttekintésére összpontosítunk, a látottak teológiai értelmezésére, illetve az ebből adódó következményekre majd ezek után kerítünk sort.

Tehát ott jártunk, hogy a modernisták a XX. század közepén átvették a Katolikus Egyház intézményeinek irányítását, majd miután megszerezték a hatalmat, a Katolikus Egyház intézményeit és tekintélyét felhasználva terjeszteni kezdték az új vallást.

Hogy a hívők ellenállását minimálisra csökkentsék, az új vallás megalapítását, illetve a katolikus hit lecserélésének szándékát soha, sehol nem hirdették meg nyíltan. Az új hitet több évtizedre elnyújtott lassú átmenettel vezették be; a katolikus vallás elemeit fokozatosan cserélték le az új vallás elemeire, úgy, hogy mindeközben a katolikus nyelvezetet és a külső, látható elemek nagy részét megtartották. Így csak néhány különösen éber elme értette meg, hogy mennyire mélyrehatóak és súlyosak a véghezvitt változtatások. Többen voltak, akik “érezték” ugyan, hogy a dolgok valahogy nem jó irányba haladnak, de erre nem adtak megfelelő választ.

A terv szinte teljes sikerrel járt: ezzel a módszerrel emberek tömegeit, egész generációkat térítettek át észrevétlenül az új hitre, ráadásul úgy, hogy közben a hívek többsége végig azt hihette, hogy a Katolikus Egyház tanítását követi, és a változtatások, amik történnek, a hit szerves “fejlődésének” részei. (Ez a papokra és a hívekre egyformán igaz.)

Azóta sok víz lefolyt a Dunán; azok, akik még egyáltalán emlékezhetnének arra, hogy mit is tanított az Egyház a belső forradalom előtt, többnyire már nincsenek közöttünk, a fiatalabb nemzedékeknek pedig már nem is nagyon van összehasonlítási alapja. Ezért az új vallás vezetői mostanra már a látszatra sem igen adnak: mivel azt hiszik, többé már nem kell tartaniuk a lelepleződéstől, immár nap mint nap nyíltan és világosan szembemennek az eredeti katolikus vallás legalapvetőbb tanításaival is. Számításuk sajnos nagyrészt beválik, hiszen mindez szinte senkinek nem tűnik fel; senki sem vonja őket felelősségre.

Viszont azok számára, akik mégiscsak hajlandóak megismerkedni az eredeti katolikus hittel, a csalás leleplezése napról napra könnyebbé válik.

Mi is ezért vagyunk itt: hogy leleplezzük a sarlatánokat, a báránybőrbe bújt farkasokat, a hamis pásztorokat, akik a zöldellő legelők helyett bűzös, mérgező gyomok közé vezették a nyájat; akik kiforgattak bennünket legfontosabb örökségünkből – atyáink hitéből. Megmutatjuk, hogy mi a különbség az igaz hit és az új hit között, és megmutatjuk, hogy a kettő semmiképpen nem fér össze: mindenkinek választania kell, melyiket követi. Vagy a régi hit, vagy az új: harmadik út nincs, és a két rendszer ellentmond egymásnak.

Végső soron azt kell eldöntenünk, hogy kire hallgatunk. A szereplőket két csoportba rendezhetjük. Mindkét csoporton belül teljes az összhang: egy csoporton belül a szereplők nyilvánvalóan ugyanazt a vallást képviselik.

Az egyik csoportot az Egyház intézményeit a XX. század közepétől kezdve vezető személyek alkotják. A másik csoportba tartoznak az apostolok, az egyháztanítók, az összes korábbi szent és pápa, a vértanúk és hitvédők. A két csoport kölcsönösen rendkívül rossz véleménnyel van egymásról.

  • Egyrészről az új csoport ugyan hivatkozik a régi csoport képviselőire, és azok utódaiként lép fel, de közben folytonosan ellenemond a tanításuknak, és rendszeresen elmondja, hogy mennyire rossz volt, mennyi bajt és szenvedést okozott mindaz, amit ők képviseltek, és ennek megfelelően folyamatosan ostobasággal, műveletlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal, bigottsággal vádolja azokat, akik jelenleg is a régi csoport tanítását próbálják követni.
  • Másfelől viszont a régi csoport egyes képviselői pedig még életükben kifejtették véleményüket az új csoport nézeteiről, azzal, hogy szellemi elődeiket annak idején az Egyházra rendkívül veszélyes eretnekeknek minősítették.

Mindenkinek választania kell, melyik csoportba áll. Senki sem követheti egyszerre mindkét csoportot, hiszen a két csoport két külön rendszert, két külön életfelfogást, két külön vallást képvisel, ami számos ponton ellentmond egymásnak.

Mi azért vagyunk itt, hogy megkíséreljünk rámutatni ezen ellentmondások közül néhányra, és megkíséreljük megmutatni, hogy miért tarthatatlan képtelenség az új csoport véleménye.

A részletekkel kapcsolatban lásd a Kulcskérdések és a Letölthető anyagok oldalunkat.